Beszámoló

Ha minden igaz szombaton, a Fejér Megyei Hírlap-ban ez a beszámoló megjelenik. Én vagyok az elkövető, és még nem tudom, hogy töpörödik-e vagy az egészet leadják. Ide a teljes anyagot beteszem. Nagyon jó lenne, ha az egész megjelenne, mert van benne pár névre szóló üzenetem!
Van egy kis hasonlóság egy régebbi írásomhoz, na ez nem a véletlen műve :)

Fordított Világ,

avagy Viszlát, irány Új-Zéland

Amit itt leírok csak és kizárólag a saját tapasztalatom, tapasztalatunk. Mindenki másként éli meg még ugyanazt a helyzetet is, ezért tartom fontosnak, hogy ezzel kezdjem a beszámolómat!

Mióta az eszemet tudom, mehetnékem van. Úgy éreztem, nem lehet, hogy egy helyen éljem le az életem, ami egyszeri, megismételhetetlen kaland.

Nagy a világ, és kevés az idő!

Ez a gondolat talán azért is alakult ki, mert nagyon sokat utaztam gyerekként is. Mire tinédzser lettem már fél Európát bejártam a Szüleimnek köszönhetően.
Nyughatatlan vagyok, az egyetlen biztos pont a magánéletem. 14 évesen ismerkedtem meg életem párjával és a mai napig, 24 éve kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élek. Házasság, gyerekek gyorsan egymás után, aztán a mókus kerék. Szerencsém volt, mert a "Jobbik felem" is olyan kalandvágyó, mint Én. Eleinte próbáltuk a mehetnékünket nyaralásokkal csillapítani, ideig-óráig ment a dolog, de pár héttel a hazaérkezésünk után csak szenvedtünk, és a következő utat tervezgettük. Gyönyörű helyeken jártunk, de csak beszélgettünk mindig arról, hogy nem nyaralni, hanem letelepedni kéne, olyan helyen ahova más nyaralni jár.

Változtatni akartunk az életünkön. Valami mást csinálni, valahol máshol……..

Otthon vállalkozásunk volt, az építőiparban dolgoztunk mindketten. A férjem hosszú időt töltött egy cégnél mint asztalos, ahol alkalmazott volt, és ezután lett vállalkozó. Sok idegeskedéssel járt, nem alvással, feszültséggel, vitákkal, rengeteg munkával. Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés, egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is nagyban hozzájárult a döntésünkhöz. A lányok lassan pályaválasztás előtt álltak, és fogalmunk nem volt milyen szakma, vagy diploma biztosíthatná azt, hogy ne küzdéssel teli életük legyen. A pénz nem minden, de nagyon fontos ahhoz, hogy boldog lehessen az ember.

Nem túlélni, hanem élni akartunk.

2008 kora tavasszal, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozás és beszélgetést követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Azt nem mondhatom, hogy gyerekkori álmom volt itt élni. Néha szóba jött, de nagyon elérhetetlennek tűnt még ötlet szintjén is. Az viszont fontos szempont volt, hogy elég messze van, és a bevándorlási lehetőségek is adottak.

Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, esetleg az interneten találtunk. Minden fellelhető netes infót és fórumot folyamatosan látogattunk, sokat olvastam, megpróbáltam okulni mások hibáiból és elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk személyesen még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végig csináljuk amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Labradort tenyésztettünk otthon és el kellett dönteni, hogy jönnek vagy maradnak a kutyáink. A lányokkal leültünk és elmeséltük nekik, hogy mennénk, de nem tudjuk, mi legyen a kutyákkal. A családi tanács gyorsan döntött: JÖNNEK!!!

A barátaink, és a családunk bíztattak minket, persze volt visszhangja a döntésünknek, de soha nem érdekelt, hogy ki mit gondol, viszont a véleményéhez mindenkinek joga van, ezt tiszteletben tartom. Más életébe, gondolataiba nem lehet belelátni, és a döntéseinkért magunk vagyunk felelősek vállalva annak minden következményét. Így ha nem sikerül nem lehet másra hárítani a felelősséget!

Sok intézkedni való volt, mert a lehető leghamarabb jönni akartunk. A döntést követően hat hónappal a Férjem, és a nagylányunk már a repülőgépen ültek. Én, és a kisebbik lányunk 2 hónappal utánuk indultunk, mert a házeladást még be kellett fejezni, és a kutyák kihozatalának az intézése is az utolsó pillanatig tartott. Mindent egy lapra tettünk fel.

Mire megérkeztünk a férjem már talált munkát, egy asztalos vállalkozásban dolgozik, a mai napig ugyanott. Intéződtek a papírjaink, és kezdtük az életünket elölről.

Én nem kaptam ilyen könnyen munkát, és már sok mindent csináltam mire megvettük az első vállalkozásunkat. Most elsősorban ezzel foglalkozom. A lányok iskolába járnak, egyelőre az otthoni rendszerhez viszonyítva, középiskolába. Már eldöntötték merre mennek tovább, így ezután főiskola, és egyetem vár rájuk. A Labrador tenyésztést folytattuk, már volt három gyönyörű alom Nálunk.

Letelepedés szintjén ott tartunk, hogy beadtuk szeptemberben az állandó itt tartózkodási engedélyhez a papírokat, ez a letelepedési engedély. Kapcsolatban vagyunk a bevándorlási hivatallal, ügyintézővel és várjuk az eljárás végét.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni, bizonyítani, bizonyítani, és bizonyítani. Mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb szerintem, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Ami hiányzik azt olyannal pótolni, ami az új környezetünkben tetszik. Sok házasság megy tönkre egy ilyen megmérettetés alatt, hiszen nincs segítség mindenki magára van utalva, és ilyenkor derül ki, hogy ki milyen ember.

Mára már az internet áthidalja a kommunikációs nehézségeket, bármikor lehet a családdal, barátokkal kapcsolatba lépni, de így is nagyon lazulnak a kötelékek. Ezt elsősorban a barátokra értem. A külföldre költözés sajnos együtt jár a kapcsolatok eltűnésével. Persze az olyan barátságok, amik otthon is szeretetre alapultak, azok megmaradnak, teljesen mindegy hova költözik az ember.

Honvágy??? Van, természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon, és a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. Azt hiszem a megszokott dolgok hiánya a „honvágy”. A gyönyörű belváros, az ismerősökkel találkozás bármikor bárhol, a karácsonyi vásár, a locsolkodás húsvétkor, a piac, a kultúra amihez hozzászoktunk és minden amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés…..erősebb, intenzívebb.

Nagyon büszke vagyok a lányaimra, a férjemre, hogy helytálltak. Mindenki tette a maga dolgát. Ez nagy rizikó volt, hiszen ha egyikünk nem bírja az ittlétet minden bizonnyal haza megyünk. De beilleszkedtünk egy olyan társadalomba ahol sok mosolyt, szeretetet kapunk nap, mint nap. Amikor már itt is előre köszönnek a boltban, mert megismernek, vagy a benzinkutas mosollyal fogad és már pontosan tudja milyen üzemanyagot tankolsz, és a bevásárláskor több ismerőssel is el tudsz csevegni, akkor már itt vagy otthon. Eddig eljutni nagyon nehéz.

Nem akarunk Új-Zélandiak lenni. Magyarok vagyunk, Magyarul álmodunk, úgy is élünk itt, és az unokáim is beszélni fogják a Magyar nyelvet bármilyen nemzetiségű is legyen majd az apjuk. Velem csakis Magyarul beszélnek majd. Nem szakadunk el, hiszen a gyökereket nem lehet elszakítani, az Bennünk van.

Szeretünk itt élni, de ez nem általános. Van, aki csak szenved, és nem találja a helyét. Itt is a nagy ŐSI szelekció működik - vagy megszoksz, vagy megszöksz -, ami nem megy azt nem szabad erőltetni. Mindenkinek ott a jó, ahol jól is érzi magát! Nem lehet sablonokat írni, hogy ezt meg azt csináld, és tuti menni fog minden.
Én bízom Magamban és az ösztöneimben, abban amit magammal hoztam a lelkemben, az otthon szerzett tapasztalataimban és hiszem, hogy itt sem megy másképpen semmi.

Mennek a napok, hetek, hónapok, dolgozunk, de vannak terveink amiket meg tudunk valósítani, és igen, sok mindenben könnyebb itt, de ennek ára van!

Ami biztos a lelkünkben sokkal nagyobb nyugalom van, és amikor az óceánhoz elmegyünk, biztosak vagyunk benne, hogy jó helyen vagyunk.

Én tisztában vagyok vele, hogy hatalmas szerencsénk volt, és nagy segítséget kaptunk FENTRŐL mióta eldöntöttük, hogy Új-Zélandon szeretnénk tovább élni, de a KITARTÁS és az OPTIMIZMUS azért nagyon jó barátnak bizonyultak! Hála ezért!
Szeretnénk megköszönni a Családunknak, és akik hitték, hogy sikerülhet, hogy úgy engedtek el, hogy nem sajnálkoztak, nem sírtak, hanem mosolyt láttunk az arcukon amikor elbúcsúztunk! Tudom, hogy drukkolnak, hiányzunk nagyon, és valahol a szívük mélyén haragszanak is, mert eljöttünk. Sajnálom, de ez az egy élet van Nekik is, Nekünk is!

Ez a szösszenet nem az Én agyam szüleménye, de az életem rugója........
"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A LEHETETLEN NEM LÉTEZIK”

Lakatosné Máthay Helga