A szőke és a blogja

Én vagyok!!!! Ma egy kicsit mindenfélét nézegettem a blogon, és nagy bánatomra nem csak nézegettem a mindenfélét, hanem nyomkodtam is az egerentyűn a gombokat.
Ennek az lett a következménye, hogy jobb oldalon alul ahol a rendszeres bloglátogatók vannak, vagyis "Ők", valahogy letiltottam a képeket :(((
Most két kép van, pedig volt sokkal több is. Azt kiírja, hogy mennyien nézitek, de a képek eltűntek szőrén szálán. Egy dolgot biztosan tudok, hogy Én vagyok a ludas, sőt azt is tudom hogyan csináltam, csak visszacsinálni nem tudom.
Ha Valakinek lenne ötlete, "szőke vagyok, nem tagadom" jeligére a hozzászólásokban várom :))))

Már jobb ám :)

Sokkal jobb a kedvem, vagyis van! Habár szombaton megint bosszankodtam egy sort, de azt hiszem ha az ember "ujjat húz" az Immigration-el, akkor így jár :)
Szombaton megérkeztek az útlevelek, nem nem, ez még nem a Residency, hanem a Work Visa matrica. De, a Kory útlevele nem volt a csomagban. Kaptunk egy információt, hogy az Övé ottmaradt egy másik officer-nél............ jaj, tényleg lehet le sem írtam mi történt :))))
Tehát ugye beadtuk első körben a Work Visa-ra a papírokat egyben mindent, de az útleveleket nem tettük a csomagba. E miatt másnap visszamentünk, és azokat szépen az átlátszó borítékba raktuk, és a segítőkész kisasszony tanácsa alapján ráírtuk az officer nevét. Na, mostan az első már novemberben beadott WV kérelmet elutasították azzal, hogy nincsenek benn a papírok a borítékban. Mi persze amikor minden kitöltendőt beletettünk, írtunk egy levelet, hogy a PR officer-nél vannak a mindenféle egyéb papírok amik kellenek a WV-hoz is. Természetesen nem vette a fáradságot a WV officer, hogy a felette lévő emeleten dolgozó PR officerrel beszéljen, vagy akár egy k...va emailt küldjön, ezért dolga végezetlen visszadobta az egész hóbelebancot, egy hónappal a leadás után.
Amikor megkaptuk a levelet, hogy mi van, majdnem dobtam egy szaltót, és másnap már mentünk is a kirendeltségre. Ott erős elnézések közepette /Ők kértek elnézést/ megint beadtuk a papírokat. Miközben sorba álltunk, bejött egy nő, és leadta valakinek az útlevelét amit Neki postáztak ki......nem jó ómen, gondoltam :)))))
Ezennel nem dobták vissza a cuccokat de....., és innen akinek nem bírja a gyomra az izgalmakat kérem ne olvassa tovább :))) Esetleg szédül a hülyeségtől :))))
Négyünk útlevelét három officerhez adták ki. Az a baj, hogy túl sok indiai dolgozik az Immi-nél, és nem csinálnak IQ tesztet, semelyik formáját sem.
Az Enyémet és az Esztiét egy emberhez, a Kory-ét másikhoz, de még ezeket a Henderson-i kirendeltségen, és a Győziét pedig elküldték Manukau-ba :)))))
Ez nem olyan régen derült ki, mert már 3 hónapja várunk arra a szerencsétlen WV-ra, és kissé aggódtam, mert közben lejárt. Féltem, hogy egyszer csak kopogtatnak, aztán irány a darány :)
Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy ilyen esetben van egy átmeneti Visa, nem kell aggódni.
Na, és a hab a tortán, hogy addig amíg nincs hivatalosan jogalapunk itt lenni, ez ugye a WV, addig a Residency officer sem tud tovább lépni az üggyel.
Itten tartunk most :)))
Vagyis ott, hogy várjuk a Kory útlevelét, ami állítólag már múlt héten csütörtökön készen lett, de még nem postázták, a fene tudja miért.
Esküszöm itt mindenki előtt, ha túl leszünk ezen a szarságon, úgy berúgok mint az albán szamár, és nem érdekel kinek mi a véleménye a csúnya, hányós, büdös, dülöngélő, félrebeszélő igaz, nagyon kedves , és oda adó negyven körüli nőkről :)))))))))))))))))))))))))))))))))

Itt az ŐSZ

Itt van.....hát nem végre. Nálatok otthon tavasz van, itt pedig eljött az ideje az ősznek. Az életkedvem a béka segge alatt van, semmihez nincs kedvem. Világvége hangulat :(
Brrrr, de azért kilábalok ám ebből, remélem a lehető leghamarabb :)
Tegnap már gyógyfőzést eszközöltem, pedig nem nagyon szeretem ezt a mindennap "mi a fenét főzzek ma" dolgot, de tegnap még tortát is sütöttem, sárgarépa tortát, meg paníros kaja volt, minden jóval. Éreztem már, hogy lassan megy lefelé a híres optimizmusom, és életkedvem. Na, mára azt hiszem teljesen a gödör mélyén van :)))) Alábukom, és megkeresem :))))
Szokott ilyenem lenni nyáron is, szerencsére nem az évszakoktól függ, hanem csak a szokásos egyszer fent egyszer lent szindrómám van. Majd megjön a család délután és sokkal, de sokkal jobban leszek....aztán lehet, hogy hozatok egy nagy vájling fagyit, vagy beverek egy egész tábla csokit. Xanax helyett egészen megteszi, és nem károsítja az agyamat, csak a hájam nő :))))
Már szaladok is sms-t írni a "Nagy Fehér"-nek, hogy teljesítse a kívánságaimat!!!!!! :)

Új hírek:
Megkaptuk a Work Visa-t, igen ám, de csak 6 kerek hónapra. Nagy valószínűséggel a Recidensy eljárás miatt van ez, mert minek Nekünk tovább ha amúgy is megkapjuk az állandó papírt. Viszont a fizetnivalót nem osztották el arányaiban :)
Most várjuk az útleveleket, ami talán a héten még ideér, mert itt szombaton is jön a postás, ha meg nem, akkor a jövő hét elején.
Aztán ha a másik eljárás is befejeződött akkor megint küldhetjük be az útleveleket :)))))
Tényleg...
Tudja Valaki, ha lejár a Magyar útlevelünk, benne ugye minden fontos kis matricával, és hazamegyünk megcsináltatni az újat, akkor mi van amikor jövünk idehaza??? Bejövetelkor mindent újramatricáznak? Kell Nekik a régi érvénytelenített is?

Angol

A hétvégén találkoztunk magyar ismerősökkel, és témaként előkerült a beilleszkedés, és az ezzel járó nyelvismeret is. Számomra érdekes véleményt hallottam....
Miszerint aki nem beszéli tökéletesen az angolt, vagy akcentussal beszéli, ami ugye mindenkire vonatkozik aki nem gyerekként tanulja a nyelvet, azt lenézik az itt élő "őshonos" emberek, és elvárják, hogy tökéletesen kommunikálj. Az akcentus amúgy is érdekes dolog. Erre egy másik véleményt hallottam, tehát, ha olasz, spanyol vagy francia akcentusod van, az nem nagyon zavar senkit, hiszen ismert, elismert népről, országról beszélünk, és az itteniek számára egzotikus emberekről. Viszont ha az itteniek által szinte teljesen ismeretlen Magyar akcentusod van, mindjárt kritika éri az embert.
Nekem pedig ezzel szemben az a véleményem, hogy mindenki a maga számára megfelelő szinten tanulja meg a nyelvet. Vagyis, ha a munkájában megállja a helyét, az életben a hétköznapokban elboldogul akár kisebb nagyobb buktatókkal annak nem hiszem, hogy olyan emberek miatt akik mondjuk így inkább, sznobok, alacsonyabb rendűnek kellene éreznie magát.
Én még nem találkoztam olyannal aki a nem nyelvtudásom miatt szólt volna, vagy e miatt nem volt hajlandó barátkozni Velem. Gondolom ennek a véleménynek egy rossz tapasztalat az alapja, vagy a rosszul megválasztott baráti társaság, esetleg egy munkahelyi összezörrenés, amikor már nincs mivel előhozakodni akkor a mások által hiányosságnak vélt dologba kötnek bele.
Persze a véleményem amiatt is kialakulhatott, mert nem beszélem jól a nyelvet, a magam elképzelése szerint, és könnyebb így megmagyarázni a lustaságomat, mint elkezdeni magolni :)
Azt is hozzátenném, hogy Én nem akarok asszimilálódni, csak itt élni, mert itt jó Nekem. Nem tudom hova vezet majd az élet, de nem tudom elképzelni, hogy be akarjak úgy illeszkedni egy társadalomba, hogy azonosuljak vagy esetleg olyannal barátkozzam aki ezt elvárja Tőlem.
Azt meg főleg nem, hogy a véleménye érdekeljen :))))))

Szeress így...

http://www.youtube.com/watch?v=ihOSQKTSPqI

Nagy kedvenc!!!!
Érdekes, hogy hiába vagyunk különbözőek, azért van amit egyformán gondolunk, vagy hasonlóak vagyunk ............. mégiscsak.
"Pedig nem leszek már jó, csak ilyen senkinek való!!!!"
SZERESS ÍGY :)

1-2 hétköznapi pitty-putty

Talán két hete voltunk vendégségben egy itt megismert kedves aranyos / nyal :)/ magyar párnál. Náluk kóstoltuk meg először az itteni tiszta tehén tejet. Tudni kell, hogy a bolti tej itt szinte ihatatlan. Nagyon rossz mellékíze van, ezért sem Győző, sem a Kory nem volt hajlandó meginni. Én is, és Eszter is, csak tejeskávénak tudtuk elfogyasztani. A lényeg a lényeg, a friss nyers, csöcsös tehéntej: ISTENI volt!! És azóta már sikerült is beszereznem heti 6 litert költségtérítés mentesen a főnökömék nagyon kedves barátjától. Érdekes, hogy amikor szóltam Nekik, hogy szeretnék tejet venni, és van-e ismerősük, lévén igencsak vidéki életet élnek, élünk, szóval azóta Ők is a hozatott tejet isszák, eddig meg eszükbe sem jutott. Egy élő példa a több ezerből a kiwi-k kibogozhatatlan észjárására :)))
Más...
Pár napja rohantamban megláttam egy birsalmafát. Még le is lassítottam, mert nem igazán hittem a szememnek, meg amúgy is romlik a látásom közeledvén a 40-hez.
De az volt, birsalmafa.
Tegnap a Kory-val ledézsmáltuk a fát, és holnap birsalmasajt csinálódik a konyhámban, persze nem magától, mert az ugye nem megy, és amúgy sincs akkora szerencsém, hogy a manócskák megcsinálják. A Győzi nagyon szeret ténykedni, és a lekvárokat, meg hasonló pepecs melókat Ő végzi. Majd megemlítem, hogy mihamarabb meg kéne csinálni, hátha megalkuszunk, és a "majd ledolgozom Édesem...." mondattal leveszem a lábáról :)

Cikk

Itt a megjelent cikk:

http://www.fmh.hu/hetvege/20110312_forditott_vilag___irany_uj_zeland

Fordított világ, irány Új-Zéland

Amit itt leírok, csak és kizárólag a saját tapasztalatom, tapasztalatunk. Mindenki másként éli meg még ugyanazt a helyzetet is, ezért tartom fontosnak, hogy ezzel kezdjem a beszámolómat - kezdte Új-Zélandról küldött beszámolóját Lakatosné Máthay Helga.

2011. március. 12. szombat

A név sokak számára ismerősnek tűnik Fehérváron. Igen, arról a Helgáról van szó, aki a férjével, Győzővel és két lányukkal, Korallal és Eszterrel immár a távoli földrészen, Auckland déli vidéki részén élnek - így szerencsére elkerülte őket a pusztító földrengés -, s a döntésüket azóta sem bánták meg. Itthon vállalkozásuk volt, a 40 éves Győző asztalosként dolgozott, a 38 éves Helga árnyékolás-technikával foglalkozott, Korall a Kodolányi János Középiskolában, Eszter pedig a CBA magániskolában tanult. Innen folytatódjék a beszámoló:

Mióta az eszemet tudom, mehetnékem van. Úgy éreztem, nem lehet, hogy egy helyen éljem le az életem. Mire tinédzser lettem, már fél Európát bejártam a szüleimnek köszönhetően. Nyughatatlan vagyok, az egyetlen biztos pont a magánéletem. 14 évesen ismerkedtem meg életem párjával, és a mai napig, 24 éve kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élek. Házasság, gyerekek gyorsan egymás után, aztán a mókuskerék. Eleinte a mehetnékünket nyaralásokkal csillapítottuk, ideig-óráig ment a dolog, de hazaérkezésünk után csak szenvedtünk, és a következő utat tervezgettük. Gyönyörű helyeken jártunk, de csak beszélgettünk arról, hogy nem nyaralni, hanem letelepedni kéne, olyan helyen, ahová más nyaralni jár. Változtatni akartunk az életünkön.

Győző hosszú időt töltött egy cégnél mint asztalos, ahol alkalmazott volt, és ezután lett vállalkozó. Sok idegeskedéssel, feszültséggel, vitákkal és rengeteg munkával járt.

Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább, nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is hozzájárult a döntésünkhöz: nem túlélni, hanem élni! 2008 tavaszán, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozást követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, az interneten találtunk. Elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végigcsináljuk azt, amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Címkék: Új-Zéland, új élet

Dilemma

A helyzet adott, a gyereknek segíteni akarok! Sokszor hallottam, annak idején, hogy "de hát az Anyád vagyok, csak jót akarok Neked", meg "ismerlek mint a tenyeremet".....már tudom, hogy hiába a "jó akarás", nem tudjuk mit segíthetünk. Ismerni meg még magunkat sem ismerjük kellő képen, nemhogy a gyereket. Én magam sem tudom, hogy mit akarok, általában, vagyis néha tudom.....vagy nem??? A gyerek halmozottan hátrányos, mert a génjeimből kapott bőven, -reprodukálódott- így Ő sem tudja általában, vagyis néha...vagy nem? hogy mit is akar :)
Hagyjam, hogy az élet oldja meg? Közben nézem, ahogy tanul, tapasztal, megéli amit úgysem hisz Nekem el. Tudom, hogy ez a helyes út, csak olyan jó lenne ha nem kellene minden lépcsőfokot Neki is megmásznia. Igaz, ettől lesz EMBER!
Azt hiszem, most elegem van Szülőnek lenni, nem akarok az lenni, valahogy más szemszögből kellene nézni a dolgokat. De hogyan, milyen módon?
Látom előre mi fog történni, nem tudom talán a saját mostani életem tapasztalata, vagy az előzőeké, esetleg mindkettő. És tele a hócipőm, hogy látom, azzal meg pláne, hogy minden úgy is történik ahogy látom. Nem neheztelhetek rá, hiszen Ő nem látja, és persze ennyi idősen nem is hiszi el, Én sem hittem el soha semmit. Igaz, Én azért nem mert pontosan tudtam, hogy a "jó akarás" az Nekem nem jó. Az annak jó, aki "jót akar".
Megvan a megoldás!!!!! NEM AKAROK JÓT! és akkor minden rendben lesz!

Taupo Body Art Festival

Hol volt, hol nem volt Apának volt egy jó napja.... :)
Mindenféle kukkolás nélkül, és persze anélkül, hogy rálépjek neki, és hanyatt lökjem leshette a ciciket, csajokat! Sőt, ahogy látni, Én fotóztam, és minden lehetséges cicimutogatós csajt megkértem, hogy pózolásszon már egy kicsit a nem is annyira kicsi Uram mellett :) Mondjuk amint látni be be csúszott egy pasi is, de ennyi mezítelen test mellet ez már igazán nem akkora bibi :))))))))
KÉPEK

Füge

Na tessék most meg rámjött a szófosás, mondjuk ez elég sűrűn előfordul Velem, de írni annyira nem megy jól mint beszélni :)
Tehát a FÜGE! Imádom, a világ legszebb gyümölcse, és egy gyerekkori élményem is fűződik hozzá. Amikor még a tv-t csak lentről láttam, mert ugye nem voltam elég magas, hogy szemtől szembe találkozzunk volt egy rajzfilm a címe Az idő urai. Ebben volt egy kis srác aki elveszett, meg sok minden történt Vele, de nem is ez a lényeg. Ebben a filmben láttam először fügét. Beleszerettem, első látásra, pedig fogalmam nem volt, hogy mi is az, akkor még. Sok év eltelt mire kiderült, hogy ez egy gyümölcs, és amikor először belekóstoltam a szerelem elmélyült egy életre. Vagyok még így dolgokkal, például a labrador imádata is ilyen. Szintén gyerekként láttam a Végtelen történet című filmet. Volt abban egy repülő kutya, ami mint kiderült szintén később egy labrador volt és szintén egy életre szerelem volt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, talán előző életeimben szerettem meg a labradort, és a fügét is.... :) És talán a férjemet is, mert az is szerelem volt első látásra, és egy életre szól! :)
Folytatva a kis elkalandozásom után, elmentünk egy rendezvényre Hamiltonba, / Ágica tudja hol van :)/ és onnan hazafelé, amolyan hátsó utakon jöttünk, az út szélén pedig láttam egy hatalmas csodálatos fügefát. Sírni tudtam volna, de komolyan!!! Teljesen elgyengülök amikor meglátok egy fügefát, SZERETEM! Persze megálltunk, és mennyei volt, hatalmas öklömnyi mézédes gyümölcsök, csak zabáltam. Nem igazán lehet evésnek mondani amit ott és akkor végbevittem, de nem szégyenlem, hiszen a Szerelem már csak ilyen :)))
A fának tulajdonosai is vannak, és megengedték, hogy akármikor, akármennyit hozhatunk.
Nem tudják még mit tettek! :)))))))))))))))))))))))))))))))))))

Beszámoló

Ha minden igaz szombaton, a Fejér Megyei Hírlap-ban ez a beszámoló megjelenik. Én vagyok az elkövető, és még nem tudom, hogy töpörödik-e vagy az egészet leadják. Ide a teljes anyagot beteszem. Nagyon jó lenne, ha az egész megjelenne, mert van benne pár névre szóló üzenetem!
Van egy kis hasonlóság egy régebbi írásomhoz, na ez nem a véletlen műve :)

Fordított Világ,

avagy Viszlát, irány Új-Zéland

Amit itt leírok csak és kizárólag a saját tapasztalatom, tapasztalatunk. Mindenki másként éli meg még ugyanazt a helyzetet is, ezért tartom fontosnak, hogy ezzel kezdjem a beszámolómat!

Mióta az eszemet tudom, mehetnékem van. Úgy éreztem, nem lehet, hogy egy helyen éljem le az életem, ami egyszeri, megismételhetetlen kaland.

Nagy a világ, és kevés az idő!

Ez a gondolat talán azért is alakult ki, mert nagyon sokat utaztam gyerekként is. Mire tinédzser lettem már fél Európát bejártam a Szüleimnek köszönhetően.
Nyughatatlan vagyok, az egyetlen biztos pont a magánéletem. 14 évesen ismerkedtem meg életem párjával és a mai napig, 24 éve kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élek. Házasság, gyerekek gyorsan egymás után, aztán a mókus kerék. Szerencsém volt, mert a "Jobbik felem" is olyan kalandvágyó, mint Én. Eleinte próbáltuk a mehetnékünket nyaralásokkal csillapítani, ideig-óráig ment a dolog, de pár héttel a hazaérkezésünk után csak szenvedtünk, és a következő utat tervezgettük. Gyönyörű helyeken jártunk, de csak beszélgettünk mindig arról, hogy nem nyaralni, hanem letelepedni kéne, olyan helyen ahova más nyaralni jár.

Változtatni akartunk az életünkön. Valami mást csinálni, valahol máshol……..

Otthon vállalkozásunk volt, az építőiparban dolgoztunk mindketten. A férjem hosszú időt töltött egy cégnél mint asztalos, ahol alkalmazott volt, és ezután lett vállalkozó. Sok idegeskedéssel járt, nem alvással, feszültséggel, vitákkal, rengeteg munkával. Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés, egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is nagyban hozzájárult a döntésünkhöz. A lányok lassan pályaválasztás előtt álltak, és fogalmunk nem volt milyen szakma, vagy diploma biztosíthatná azt, hogy ne küzdéssel teli életük legyen. A pénz nem minden, de nagyon fontos ahhoz, hogy boldog lehessen az ember.

Nem túlélni, hanem élni akartunk.

2008 kora tavasszal, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozás és beszélgetést követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Azt nem mondhatom, hogy gyerekkori álmom volt itt élni. Néha szóba jött, de nagyon elérhetetlennek tűnt még ötlet szintjén is. Az viszont fontos szempont volt, hogy elég messze van, és a bevándorlási lehetőségek is adottak.

Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, esetleg az interneten találtunk. Minden fellelhető netes infót és fórumot folyamatosan látogattunk, sokat olvastam, megpróbáltam okulni mások hibáiból és elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk személyesen még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végig csináljuk amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Labradort tenyésztettünk otthon és el kellett dönteni, hogy jönnek vagy maradnak a kutyáink. A lányokkal leültünk és elmeséltük nekik, hogy mennénk, de nem tudjuk, mi legyen a kutyákkal. A családi tanács gyorsan döntött: JÖNNEK!!!

A barátaink, és a családunk bíztattak minket, persze volt visszhangja a döntésünknek, de soha nem érdekelt, hogy ki mit gondol, viszont a véleményéhez mindenkinek joga van, ezt tiszteletben tartom. Más életébe, gondolataiba nem lehet belelátni, és a döntéseinkért magunk vagyunk felelősek vállalva annak minden következményét. Így ha nem sikerül nem lehet másra hárítani a felelősséget!

Sok intézkedni való volt, mert a lehető leghamarabb jönni akartunk. A döntést követően hat hónappal a Férjem, és a nagylányunk már a repülőgépen ültek. Én, és a kisebbik lányunk 2 hónappal utánuk indultunk, mert a házeladást még be kellett fejezni, és a kutyák kihozatalának az intézése is az utolsó pillanatig tartott. Mindent egy lapra tettünk fel.

Mire megérkeztünk a férjem már talált munkát, egy asztalos vállalkozásban dolgozik, a mai napig ugyanott. Intéződtek a papírjaink, és kezdtük az életünket elölről.

Én nem kaptam ilyen könnyen munkát, és már sok mindent csináltam mire megvettük az első vállalkozásunkat. Most elsősorban ezzel foglalkozom. A lányok iskolába járnak, egyelőre az otthoni rendszerhez viszonyítva, középiskolába. Már eldöntötték merre mennek tovább, így ezután főiskola, és egyetem vár rájuk. A Labrador tenyésztést folytattuk, már volt három gyönyörű alom Nálunk.

Letelepedés szintjén ott tartunk, hogy beadtuk szeptemberben az állandó itt tartózkodási engedélyhez a papírokat, ez a letelepedési engedély. Kapcsolatban vagyunk a bevándorlási hivatallal, ügyintézővel és várjuk az eljárás végét.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni, bizonyítani, bizonyítani, és bizonyítani. Mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb szerintem, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Ami hiányzik azt olyannal pótolni, ami az új környezetünkben tetszik. Sok házasság megy tönkre egy ilyen megmérettetés alatt, hiszen nincs segítség mindenki magára van utalva, és ilyenkor derül ki, hogy ki milyen ember.

Mára már az internet áthidalja a kommunikációs nehézségeket, bármikor lehet a családdal, barátokkal kapcsolatba lépni, de így is nagyon lazulnak a kötelékek. Ezt elsősorban a barátokra értem. A külföldre költözés sajnos együtt jár a kapcsolatok eltűnésével. Persze az olyan barátságok, amik otthon is szeretetre alapultak, azok megmaradnak, teljesen mindegy hova költözik az ember.

Honvágy??? Van, természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon, és a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. Azt hiszem a megszokott dolgok hiánya a „honvágy”. A gyönyörű belváros, az ismerősökkel találkozás bármikor bárhol, a karácsonyi vásár, a locsolkodás húsvétkor, a piac, a kultúra amihez hozzászoktunk és minden amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés…..erősebb, intenzívebb.

Nagyon büszke vagyok a lányaimra, a férjemre, hogy helytálltak. Mindenki tette a maga dolgát. Ez nagy rizikó volt, hiszen ha egyikünk nem bírja az ittlétet minden bizonnyal haza megyünk. De beilleszkedtünk egy olyan társadalomba ahol sok mosolyt, szeretetet kapunk nap, mint nap. Amikor már itt is előre köszönnek a boltban, mert megismernek, vagy a benzinkutas mosollyal fogad és már pontosan tudja milyen üzemanyagot tankolsz, és a bevásárláskor több ismerőssel is el tudsz csevegni, akkor már itt vagy otthon. Eddig eljutni nagyon nehéz.

Nem akarunk Új-Zélandiak lenni. Magyarok vagyunk, Magyarul álmodunk, úgy is élünk itt, és az unokáim is beszélni fogják a Magyar nyelvet bármilyen nemzetiségű is legyen majd az apjuk. Velem csakis Magyarul beszélnek majd. Nem szakadunk el, hiszen a gyökereket nem lehet elszakítani, az Bennünk van.

Szeretünk itt élni, de ez nem általános. Van, aki csak szenved, és nem találja a helyét. Itt is a nagy ŐSI szelekció működik - vagy megszoksz, vagy megszöksz -, ami nem megy azt nem szabad erőltetni. Mindenkinek ott a jó, ahol jól is érzi magát! Nem lehet sablonokat írni, hogy ezt meg azt csináld, és tuti menni fog minden.
Én bízom Magamban és az ösztöneimben, abban amit magammal hoztam a lelkemben, az otthon szerzett tapasztalataimban és hiszem, hogy itt sem megy másképpen semmi.

Mennek a napok, hetek, hónapok, dolgozunk, de vannak terveink amiket meg tudunk valósítani, és igen, sok mindenben könnyebb itt, de ennek ára van!

Ami biztos a lelkünkben sokkal nagyobb nyugalom van, és amikor az óceánhoz elmegyünk, biztosak vagyunk benne, hogy jó helyen vagyunk.

Én tisztában vagyok vele, hogy hatalmas szerencsénk volt, és nagy segítséget kaptunk FENTRŐL mióta eldöntöttük, hogy Új-Zélandon szeretnénk tovább élni, de a KITARTÁS és az OPTIMIZMUS azért nagyon jó barátnak bizonyultak! Hála ezért!
Szeretnénk megköszönni a Családunknak, és akik hitték, hogy sikerülhet, hogy úgy engedtek el, hogy nem sajnálkoztak, nem sírtak, hanem mosolyt láttunk az arcukon amikor elbúcsúztunk! Tudom, hogy drukkolnak, hiányzunk nagyon, és valahol a szívük mélyén haragszanak is, mert eljöttünk. Sajnálom, de ez az egy élet van Nekik is, Nekünk is!

Ez a szösszenet nem az Én agyam szüleménye, de az életem rugója........
"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A LEHETETLEN NEM LÉTEZIK”

Lakatosné Máthay Helga

ÁKOS

" Nem tűntem el, csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel".....
Itt vagyok, csak sokszor nincs kedvem, meg amúgy is, meg mittudomén....
De most maradva az első mondatomnál, és főleg Ákos-nál, meg persze a számomra új nagylemeznél, aminek a címe A katona imája, hááát, nagyon szeretem! Állandóan a fülemen van, hallgatom, reggeltől-estig, és még erre is alszom el! Minden album ennyire elvarázsol, mert elgondolkodtat, megmozgatja a lelkem, a szívem. Ezen a korongon már vagy 2 hete rágódok, agyalok, cikáznak az érzelmek a lábam kisujjától a hajam száláig oda-vissza. Sok nagy kérdést vet fel, és nagyon sokat gondolkodom a mondatain.
Mire megy el az idő? Miért nem csak azt csináljuk ami fontos? Az egy dolog, hogy az élet rövid, de még mennyire, de mi a fenének csinálunk egy csomó felesleges dolgot, amire nemhogy más, de még mi magunk sem emlékszünk vissza? Szelektálni kellene! Csak azzal lenni aki a számunkra a legfontosabb, vagy legalább megpróbálni. Mit fogok megbánni majd a végén? Már most tudom!!! Az elvesztegetett időt, és ezen nem lehet változtatni.
És még ezer kérdés amire válaszokat keresek magamban.........